miközben az ingujjával letörölgette az ujjlenyomatos borítót,
hogy Iris ismét összemaszatolhassa olvasás közben. Meghitt
csendben üldögéltek a terem két végében, a saját dolgukba
merülve.
Augie hagyta, hogy a gondolatai a kislány jelenlétének a
rejtélyére terelődjenek: arra, hogy ott ül vele egy helyiségben,
és, távolabbról nézve, ott van a civilizáció végén – az emberiség
peremén, mind időben, mind térben. Elgondolkozott azon, hogy
ez hogyan történhetett meg, hogy kerülhetett oda Iris, és miért
maradt ott; honnan érkezett, kihez tartozott, érzett-e bármit is
mindezzel kapcsolatban; soha nem mondott erről semmit, és
valahogy elképzelhetetlennek tűnt, hogy valaha is mondana. A
kislány egy rejtély volt, de az ő rejtélye, és a jelenléte ösztökélte
munkára, arra, hogy a siker racionális esélye nélkül is
próbálkozzon. Lehetséges, gondolkozott el Augie, hogy a
gyermek tartotta életben.
AZNAP, AMIKOR IRISSZAL visszasétáltak a tundráról, Augustine-nak
nem jött álom a szemére. Megpróbálta, de mire a kislány
szótlan alvóneszeket kezdett kiadni, tudta, hogy hiába. Amilyen
csendesen csak tudott, kibújt a hálózsákok közül, az anyaguk
műszálas susogása lepisszegte, miközben felállt a hideg padlón.
A rádióállomásnál bedugta a fejhallgatóját a vevőbe, és
bekapcsolta a berendezést. Az ablakon kívül kéken ragyogott a
tundra a telihold sárgás-rózsaszínes fénye alatt. Augustine
hátradőlt a székében, és hallgatni kezdte a rádióhullámok
fehérzaját. Időnként ránézett a hálózsákok alatti dudorra, hogy