Lily Brooks-Dalton - Az ejfeli egbolt

ellenőrizze, a lány még mindig ott van, a mellkasa emelkedik és
süllyed, időnként az öntudatlan test rándulásaival kísérve.
A hangoló automatikusan keresgélt. Augie elővette az egyik
sarkvidéki atlaszt, amely ott porosodott a helyiségben, és azt
lapozgatta hallgatózás közben. Végül odaért a Hazen-tó elnyűtt
térképéhez a könyv közepén, egy hatalmas állóvízéhez, amely
olyan nyolcvan kilométerre lehetett az obszervatóriumtól
keletre, és ahol a kutatók szabadidejükben horgásztak. Augie
emlékezett, hogy több utat is szerveztek oda, amelyek egyikére
sem ment el, bár mindig meghívták, és számtalan történetet
meséltek róla, amelyeket soha nem hallgatott meg. A
horgászkirándulások a földlakóknak valók, morgott magában,
majd visszatért valamelyik távoli galaxis képeihez. Amikor
szabadságra ment, ő másféle helyek egzotikus fényűzését
részesítette előnyben – a trópusi strandokét, a drága üdülőkét, a
sűrű dzsungelekét. De most eljátszott a kiruccanás
gondolatával. Sőt, vágyott rá. Talán pont egy ilyen kirándulásra
van szükségük Irisszal: egy kalandra, amivel megünnepelhetik
a fény erősödését. A hegyek hava és jege a tengerszinthez
közelebb lévő tó mellett vadvirágoknak és meleg fuvallatoknak
adja át a helyét. Lehet, hogy a változás jót tesz majd apró
társának. Vagy mindkettejüknek. A szigetcsoport legmelegebb
hőmérsékleteit a tó környékén mérték: nyár közepén volt, hogy
akár húsz-huszonegy fokot is. Augie hagyta, hogy az ujja
végigvándoroljon a kék körvonalon az atlaszban, körberajzolja
a nyugati partszakasz hosszú lejtőjét. Miért is ne mennének
oda? Már éppen elég régen hallgatja a fehérzajt, és küld
üzeneteket a semmibe. A remény hervadozott az esélyek