Lily Brooks-Dalton - Az ejfeli egbolt

Augustine bajlódott egy kicsit a nagykabátja zsinórjaival, majd
a cipzárjával. Utána azt is felakasztotta.
Irisnak nyoma sem volt. A lány ritkán szólalt meg, bár
időnként csendben dúdolt, általa kitalált dallamokat, amelyek
mintha a felettük lévő kupolát ostromló szél hangjával
emelkedtek és süllyedtek volna, a természet zenekarát kísérve.
Augustine megállt, hallgatózott egy kicsit, de semmit nem
hallott. Általában azért nem vette észre Irist, mert a lány
mozdulatlan maradt, úgyhogy most figyelmesen végignézett a
szobán, azt a finom szemvillanást kutatva, a halk lélegzetvételt.
Csak ők ketten voltak az obszervatóriumban, és a teleszkóp meg
a tundra. Az utolsó civil kutató is már egy éve visszarepült a
legközelebbi katonai támaszpontra, onnan pedig a családjához.
Valami katasztrófa történt a külvilágban, de ennél többet senki
nem volt hajlandó mondani. A többi kutató nem is kérdezgette
a megmentőiket, csak sietve összepakoltak, és azt tették, amit
mondtak nekik, ám Augustine nem akart elmenni.
A légierő egysége, amit a tudósokért küldtek, mindenkit
beterelt az igazgatói irodába, mielőtt elkezdtek összepakolni a
bázison. A kapitány felolvasta az összes kutató nevét, és ellátta
őket utasításokkal arra nézve, mikor és hogyan szálljanak fel az
odakint várakozó Hercre.
–  Én nem megyek – jelentette ki Augustine, amikor
meghallotta a nevét. Az egyik katona felnevetett. Néhány tudós
frusztráltan felsóhajtott. Akkor még senki nem vette komolyan.
De Augustine-nak nem állt szándékában engedni. Nem hagyta,
hogy feltereljék egy repülőgépre, mint egy birkát – neki itt volt a