– Tudom, csak... aggódom amiatt...
Sullyra meredt, majd lesütötte a szemét. A nő várt, de Harper
nem fejezte be a mondatot.
Sully odanyúlt, és megszorította a vállát, majd zsebre dugta a
kezét, mintha elejét akarná venni, hogy ismét hozzáérjen.
– Én is aggódom, de ő okosabb, mint te és én együttvéve. Ha
Devi nem képes erre, akkor senki. – Ezt könnyed hangon
mondta, viszont Harper nem mosolygott.
– Tudom – felelte. – Pont ez aggaszt engem.
KÉT NAPPAL KÉSŐBB ELKÉSZÜLT a pótantenna, és kitűzték az első
űrséta időpontját. Sully megszokásból a kommunikációs fülkébe
ment, mielőtt rájött volna, hogy ott semmit nem tud csinálni az
antennával. Végighúzta az ujjait a falakat szegélyező gépek
gombjain, a sötét kijelzőkön, a néma hangszórókon. A fülke
inkább kriptának tűnt, mint kommunikációs központnak. Minél
több időt töltött ott, annál baljósabbnak hatott a csend. Végül
kiúszott a kabinból, és elindult a folyosón a parancsnoki híd
meg a kupola felé.
Devi a kupola panorámája előtt lebegett, tenyerét a vastag
szilikátüvegre nyomta. Laza copfja eltávolodott a fejétől, úgy
lebegett a lapockái között, mint egy fekete felhő. Devi sötétvörös
kezeslábast viselt, mint mindig, alul összehúzva a bokájánál,
ahol kilátszott egy-két centi bőr a fehér zokni felett. Nem viselt
cipőt. Az üveg mögött végtelen feketeség várakozott, a
mélységgel, mozgással, mozdulatlansággal és százmillió
fényponttal teli űr.