Lily Brooks-Dalton - Az ejfeli egbolt

– Mit látsz? – kérdezte Sully, miközben fejjel előre beúszott a
kupolába Devi mellé.
–  Mindent – felelte a lány, miközben idegesen játszott a
kezeslábasa cipzárjával. Felhúzogatta a nyakáig, majd
visszatolta a szegycsontjáig gyors egymásutánban, amíg szürke
pólója be nem akadt a műanyag fogak közé. Nem fáradt azzal,
hogy kiszabadítsa. – És semmit. Nehéz eldönteni.
Némán lebegtek együtt a nagy semmit bámulva. Attól, hogy
ki kell menniük abba a vákuumba, még távolabbinak tűnt az
otthonuk. Odakint nem volt biztonsági háló, semmi sem
rögzítette az űrhajósokat a hajóhoz pár vékony kötélen és
egymáson kívül. Sully mondani akart valamit az űrsétáról, majd
elhallgatott, mert nem akart elpletykálni semmit, mielőtt
Harper szólt volna Devinek is.
– Tudok az űrsétáról – közölte Devi hirtelen. – Tegnap este
elmondta nekem. Aggódik, ugye? Mert olyan... távolivá váltam.
És miattad is, mert szerelmes beléd. De fölöslegesen fél. Meg
fogjuk javítani.
Sully a döbbenettől meg sem tudott szólalni. Ahhoz már
hozzászokott, hogy Devi belát a dolgok felszíne mögé – az idő
nagy részében élettelen gépezeteken használta ezt a képességét,
de azon ritka alkalmakkor, amikor az emberekre fordította a
figyelmét, ijesztő igazságokat mondott ki robotszerű
precizitással. Ez hátborzongató volt. Sully érezte, hogy melegség
kúszik fel a nyakán, és megpróbálta lehűteni magát. Devi olyan
egyszerűen, olyan tárgyilagosan mondta ki. Nem kérdőjelezte
meg a kijelentést, és bizonyos értelemben jó volt ezeket a
szavakat hallani. Bizonyosságot szerezni afelől, hogy a róla és