Lily Brooks-Dalton - Az ejfeli egbolt

– Sully – kezdte volna a férfi. – Sully. – Fogalma sem volt,
hányadik alkalommal szólongatja.
– Igen, sajnálom, figyelek.
– Szeretném, ha megígérnéd, hogy ha valami furának tűnik,
ha bármi akár csak kicsit is rosszul alakul, akkor lefújod a
küldetést, és egyenesen visszamész a zsilipkamrába. Tudom,
milyen odakint, de kérlek. A kommunikáció hiányába senki
nem fog belehalni. Bármikor megpróbálhatjuk újra. Vagy
megvárhatjuk, amíg dokkolunk az ISS-en. Vagy... nem tudom, de
vannak más lehetőségek, oké? Tudom, hogy összehaverkodtunk
az elmúlt hónapokban, te és én... A fenébe, Sully, itt nincs sok
lehetőség szórakozni... De azt is tudnom kell, hogy
engedelmeskedsz az utasításaimnak, amikor odakint leszel.
Mondd, hogy megértetted!
– Értettem, kapitány.
– Akkor jó. Pihenj egy kicsit! Holnap reggel 09:00-kor nyitjuk
a zsilipet, állj készen!
Harper megfordult, és elúszott a Kis Föld felé, magára
hagyva Sullyt a parancsnoki hídon. A nő végignézte, ahogy
elmegy, majd hagyta, hogy a tekintete visszavándoroljon a
kupolára. Eszébe jutottak Devi szavai, felmerült benne, milyen
érzés lenne viszontszeretni a férfit – és hogy ez nem
következett-e már be. Bizonytalanságában megpróbálta elvetni
a lehetőséget, és hagyni, hogy az űr ragyogó feketesége töltse be
a képzeletét az ürességével.