KILENC

AUGUSTINE EGYEDÜL SÉTÁLT LE a hangárhoz. Iris hátramaradt
pakolni. A túra nehezére esett a férfinak, de ez valahogy
helyénvalónak tűnt: mintha vezekelne a bűneiért. A hangárban
minden úgy maradt, ahogy hagyta. Az ajtók nyitva, a hó felgyűlt
szélfútta dűnékben, a csavarkulcsfejek csillagképe még mindig
ott hevert a betonon. A két hószán, ponyva nélkül, és a
zseblámpája is pontosan ott feküdt, ahol elhagyta. Megpróbálta
beindítani azt a szánt, amelyiket egyszer már sikerült, de a nagy
zűrzavar közepette bekapcsolva maradt, így lemerült az
akkumulátora. A másikkal is tett egy kísérletet, és némi
ügyeskedés árán működésre bírta. Mindig adott neki egy kis
gázt, amikor a motorja lelassult, míg a jármű végül
egyenletesen dorombolni kezdett, áramvonalas, szürke teste
vibrált, a kipufogójából füst szállt fel minden közbenjárás
nélkül is.
Augie helyet foglalt az ülésén, és felmérte a
kezelőszerkezeteket. Ahhoz szokott, hogy utasként közlekedik
ezekkel a gépekkel, de pár perc után úgy érezte, sikerült
azonosítania a lényeges kapcsolókat. Fiatalabb korában
motorozott – mennyire lehet bonyolult számára egy hószán? Se
záróvonalak, se forgalom, semmivel nem ütközhet össze, csak
egyenesen kell mennie a hatalmas, néptelen tundrán. Minden
további nélkül kitolatott a hangárból, üresben hagyta, és odavitt
pár teli üzemanyagkannát, amelyeket a csomagtartóra erősített
gumipókkal. Eszébe jutott a pár méterre lévő rózsaszín foltos