Lily Brooks-Dalton - Az ejfeli egbolt

sírhalom az amúgy makulátlan kifutópályán. Addig direkt nem
nézett arra, a hangáron tartotta a tekintetét, de miközben a
távozást tervezgette, úgy érezte, nem mehet el anélkül, hogy
legalább egy pillantást ne vetne a feldőlt lépcső és a véres
hókupac felé.
A lépcső kereke még mindig lustán forgott a szélben,
miközben a keményre fagyott tundra felszínén porhó kavargott.
Augie fellendítette a lábát a szánra, elfordult a sírtól, érezte,
ahogy a gép vibrálása behatol a vérkeringésébe, megrezgeti a
belső szerveit, miközben a gázra nehezedik, és elindul a hegyen
felfelé.
Iris kinyitotta az irányítóterem ajtaját, és lesietett a lépcsőn;
félúton találkoztak.
– Utazunk? – kérdezte kifulladva.
Augie még nem tapasztalt tőle ilyen reakciót, ezt a fajta
örömet. A lány egész arca megváltozott, gyermekibbé,
szelídebbé vált. A férfi emlékeztette magát, hogy ez csak egy
kislány, ám ettől olyan érzelmek ébredtek benne, amelyeket
nem tudott teljesen beazonosítani. Talán gyengédség, de valami
más is, valami sötétebb: félelem. Nem tőle, hanem miatta.
Biztonságos lesz az út? Átgondolta ő ezt? Nem kéne jobban
vigyáznia erre az apró életszikrára, aki valahogy nála kötött ki?
Feltette magának a kérdést, mit tenne a helyében az apja, de ez
olyan idegen, olyan felfoghatatlan gondolat volt, hogy
félreseperte a félelmet és a gyengédséget, helyette más dolgokra
koncentrált.
Elkezdtek összepakolni az irányítóteremben. Olyan sok
holmit magukkal kellett vinniük, annyi mindent ott kellett