Lily Brooks-Dalton - Az ejfeli egbolt

Iris Augustine derekára fonta kis karját, és elindultak a
tundra felé, még a hangár előtt elkanyarodva keletre. Amikor a
hófödte sziklák elkezdték jobbra-balra hintáztatni őket, Iris
szorosabban átfogta Augie-t. A sisakja több számmal nagyobb
volt a kelleténél, a férfi ragaszkodott hozzá, hogy három sapkát
vegyen alá, ami kipárnázza. A védőszemüveg szintén nem az ő
mérete – széles, sárga vizorja szinte teljesen eltakarta az arcát –,
de a gyermek egy biztosítótűvel összefogta a pántját a fején.
Miután leértek a sík talajra, egyenletesebbé vált az útjuk, így
Iris szorítása is engedett. Ha már elindultak, nem lett volna
értelme meggondolni magukat. Öt-hat órányi utazás után a
fehér tájban Augustine hagyta, hogy a szán leálljon.
Lemásztak róla, hogy igyanak egy kis vizet, és egyenek pár
kekszet. Iris arca élénkvörössé vált, a szemüveg körvonala is
nyomot hagyott rajta, sötét haja kiszökött sapkái alól, és
zabolátlanul göndörödött az arca mellett. A kislány egyelőre
nagyon lelkes volt az úttól. Augustine visszanézett arrafelé,
amerről jöttek, de már nem látta az obszervatórium körvonalát.
A levegő tejfehér volt körülöttük a széllel egy ritmusban
hullámzó hófüggönytől. Augie az elindulásuk óta idegeskedett,
számolta a megtett kilométereket, közben ellenállt a
késztetésnek, hogy megforduljon, és visszavigye őket
biztonságos menedékükbe. Abba a halvány reménybe
kapaszkodott, hogy helyesen döntöttek. Az üres mozdulatlanság
baljósnak tűnt körülöttük.
Miután végeztek az evéssel, Iris visszavette a szemüvegét,
majd egyesével a sapkáit is. Augustine összegyűrte a keksz
zacskóját, és bedugta a kabátzsebébe, miközben a kislány