Lily Brooks-Dalton - Az ejfeli egbolt

visszamászott a szánra. Megnyomta az indítógombot, de semmi
nem történt. Ismét megnyomta. Semmi. A szíve szaporábban
kezdett verni, úgyhogy lassan vett egy mély levegőt. Nyugodj
meg! – gondolta. – Öt perccel ezelőtt még működött. Ismét
próbálkozott, vacakolt egy kicsit a kulccsal, az indítózsinórral,
megint benyomta a gombot. Letolta a szemüvegét a nyakára, és
hitetlenkedve meredt a néma hószánra. Leszállt róla,
hátralépett, mintha onnan jobban láthatná a problémát, de csak
egy gép volt előtte, amelyhez nem értett. Megérezte a pánik
kesernyés ízét a torkában. Kilométerekre voltak az
obszervatóriumtól, és még több kilométerre a meteorológiai
állomástól. A kettő között semmi, se egy oázis, se egy menedék,
semmi, csak az elhagyatott, végtelen tundra. Ha gyalogszerrel
indulnának útnak, valószínűleg megfagynának. Iris az ülésen
fészkelődött, arra várva, hogy most mi lesz. Augustine lerogyott
a hóba – nem azért, mert így akarta, hanem mert nem tartotta
meg a lába. Ostobaság volt tőle, hogy elhagyta az egyetlen biztos
menedéket ezen az átkozott szigeten. Fejét a hószán oldalának
döntötte, és felbámult a fehéren örvénylő égbe. A szél már
kezdte is eltörölni a nyomaikat. Eljött értük az a csendes, hideg
halál, amelyet nemrégiben elfogadhatatlannak ítélt. Iris apró
lába a vállát csiklandozta, mire ő gondolkodás nélkül felnyúlt,
kesztyűs kezébe vette a csizmáját, és az arcához szorította.
– Sajnálom – mondta, de a szél elsodorta a hangját, mielőtt
akár saját maga is meghallhatta volna. Lehunyta a szemét,
érezte a havas szél csípését csupasz bőrén. A szemhéja mögött
fénypontok szikráztak a sötétben, és amikor ismét felnézett, a
hó erős, fehér ragyogása átmenetileg megvakította. Ez csendes