Lily Brooks-Dalton - Az ejfeli egbolt

munkája. Itt volt az élete. Remekül elboldogult a többiek nélkül,
és úgy gondolta, csak akkor megy el, ha már készen áll rá.
– Nem jövünk vissza, uram – közölte vele a kapitány szinte
türelmetlenül. – Mindenki, aki itt marad a bázison, hajótörött
lesz. Vagy velünk jön most, vagy itt ragad.
– Megértettem – felelte Augustine. – És nem megyek.
A kapitány hosszan fürkészte az arcát, de csak egy bolond
öregembert látott, aki elég eszement ahhoz, hogy komolyan
mondja, amit mondott. Augustine úgy nézett ki, mint egy
vadállat: vicsorgó fogak, összevissza álló borosta és rezzenetlen,
meredt pillantás. A kapitánynak túl sok dolga volt, nem maradt
ideje a meggyőzhetetlenek unszolására. Túl sok másik ember
miatt kellett aggódnia, túl sok felszerelést kellett elszállítania, és
túl kevés idő állt ehhez a rendelkezésére. Hátat fordított
Augustine-nak, lezárta az eligazítást, de miközben a többi
kutató szétszaladt, hogy összepakolják a holmijukat, félrevonta
a férfit.
– Mr. Lofthouse – kezdte higgadt, de egyértelműen ellenséges
hangon. – Ez hiba lenne. Nem fogok felkényszeríteni egy
öregembert a repülőgépre, de higgye el nekem, hogy nem
viccelünk a következményekkel kapcsolatban. Nem lesz több
járat.
–  Kapitány – tolta el Augustine a férfi kezét a karjáról –,
megértettem. És most menjen a fenébe!
A kapitány megrázta a fejét, és végignézte, ahogy Augustine
elmasírozik, becsapva az igazgatói iroda ajtaját. Augie
visszavonult az obszervatórium legfelső emeletére, ott megállt a
délre néző ablakok előtt. Odalent a többi tudós a sátrak és a