Lily Brooks-Dalton - Az ejfeli egbolt

vég lesz; elindulhatnak előre, visszafelé, vagy ott is
maradhatnak a mozdulatlan hószán mellett. Augustine
mindenhol ugyanazt a befejezést látta. Ugyanazt a
végkimenetelt. Elképzelte, ahogy Iris szemét összetapasztja a
fagy, arcára kék szín kúszik. Ez az ő hibája. Ő hozta ide, ő vitte
ki mindkettőjüket az obszervatórium biztonságából a fehér,
fenyegető vadonba.
Már bámulta egy ideje a jobb lábtámasz mellett lévő
üzemanyagcsövet, mire rájött, mit lát: egy kapcsolót, félúton a
„BE” és a „KI” állás között. Augustine feltérdelt, és odahajolt a
szelephez. A betűk összetéveszthetetlenek voltak – talán Iris
rúgta meg a kapcsolót, amikor lemászott? Eltolta egészen a
„BE”-ig, és lassan feltápászkodott. Elmormogott egy néma imát,
miközben a kapcsoló felé nyúlt. A motoros szán dörmögve
életre kelt, amitől Augie testét megkönnyebbülés öntötte el.
Remegett a keze, amikor megfogta a kapaszkodókat, úgyhogy
erősebben kezdte szorítani őket, hogy elnyomja a reszketést.
Félelmetesebbnek érezte a tájat, mint valaha, ennek ellenére
előreindult a szánnal – bele az üres messzeségbe, végtelennek
álcázott véges kilométereket téve meg egy alacsonyan függő,
közönyös nap alatt.
Amikor eljött az alkonyat, leszálltak, és lepakolták a sátrat
éjszakára. Augie egy sziklát, egy kis fát vagy akár csak egy
magasabb hókupacot keresett a tekintetével, ami elállná a
szelet, és némi védelmet biztosítana nekik, de semmit nem
látott semerre, úgyhogy a szán mellett verte fel a sátrat. Kúp
alakú volt, narancssárgán világított a fehér tájban. A színe
kiemelte a hó kékségét. Miközben elhelyezkedtek benne