Lily Brooks-Dalton - Az ejfeli egbolt

éjszakára, Iris levette a sisakját és három sapkája közül kettőt,
de a pomponos smaragdzöldet meg a szemüvegét végig magán
tartotta a vacsora alatt. Semmijük nem volt, amivel tüzet
rakhattak volna. Összebújtak a sátorban, miközben a szél
hangosan zúgott körülöttük, és kifeszítette a vásznat az
alumíniumrudakon. A sátorcövekek nyikorogtak a sekély
lyukakban. Augustine abban reménykedett, hogy kibírják az
éjszakát, és a sátor nem fog elrepülni a sima, csúszós tundrán,
miközben alszanak. Olyan mélyen bekalapálta a cövekeket a
kemény hóba egy babkonzervvel, amennyire csak tudta.
Ugyanazt a babot melegítették meg a kis kerozinfőzőn,
miközben kinyitották a sátorlapot a szellőzés végett. Leszállt a
sötétség.
Iris a szél dallamára dudorászott. Szavakra nem volt
szükségük, nem tudtak mit mondani. Augustine csak evett,
közben a szél magányos vonyítását hallgatta, ami hirtelen
baljós árnyalatot öltött. Ismét elgondolkozott azon, hogy nem
kéne-e visszafordulniuk. Hogy nem hiba-e elvinni Irist az
obszervatórium ismerős biztonságából. Vacsora után kimásztak
a sátorból, hogy megnézzék a csillagokat. Az ég tele volt velük,
de azon az éjjelen a konstellációik csak halvány hátteret
biztosítottak az Aurora Borealis zöld, lila és kék hullámainak.
Kicsit odébb sétáltak a sátorban lévő elektromos lámpa
fényétől, valósággal transzba ejtette őket a látvány, készek lettek
volna követni bármelyik csillogó fényösvényt – egyenesen
felmászni rajtuk az égbe. A fények egy idő után elhalványultak,
majd eltűntek. Augie azt sem tudta, mióta nézik, amikor