megfordult, és meglátta a sátor kivilágított, narancssárga falát,
felette pedig egy utolsó zöld szálat, amely fokozatosan kihunyt.
Aznap éjjel mélyen aludtak, leheletük gőzölögve szállt fel az
orrukból, vastagon bebugyolált testük egymás felé görbült,
tudattalanul is a meleget keresve, miközben a szél tovább
üvöltött és énekelt körülöttük.
REGGEL MEGETTEK MÉG egy babkonzervet, ezúttal egy olyat,
amelyben sertéshúsdarabok is voltak, majd lebontották a sátrat.
Eltakarították a tundráról az éjszakájuk nyomait, aztán
folytatták az útjukat kelet felé. A nap halványan terült el előttük
hatalmas gömbjével. Úgy tűnt, mintha nem is haladnának,
hanem egy láthatatlan mókuskerékben köröznének. Valamivel
később észrevettek egy sarki nyulat ugrándozni a tundrában, az
állat lelkesen lökte felfelé magát izmos hátsó lábával, mintha
inkább a magasság érdekelné, mint a távolság. Amikor aznap
este ismét tábort vertek, megláttak még egy nyulat a közelben,
vagy talán ugyanazt. Augie rámutatott, miközben Iris
felszürcsölt egy adag felmelegített kukoricakását.
– Azért, hogy messzebbre lássanak – magyarázta a lány.
Augie megszólalni sem tudott pár pillanatig. A kislány olyan
ritkán mondott bármit is, hogy mindig nehezen reagált rá. Most
ráébredt, hogy a gyermek széles körű ismeretekkel
rendelkezhet a sarkvidéki élőlényekről, mire eszébe jutott a
sarkvidéki útmutató, amit Iris olyan sokszor elolvasott, hogy
valószínűleg már kívülről fújta. Némi megbánást érzett, amiért
ő semmit nem tanult meg erről a környezetről, amelyben évek