Lily Brooks-Dalton - Az ejfeli egbolt

óta él, legalábbis célzottan nem. A mellette lévő gyermek
ismerte a farkasokat, a pézsmatulkokat, a nyulakat. Viszont
Augustine csak a több milliárd kilométerre lévő csillagokat. Ő
egész életében egyik helyről a másikra vándorolt, és soha nem
nézett utána a faunájuknak, a flórájuknak vagy a
földrajzuknak, azoknak a dolgoknak, amelyek ott voltak előtte.
Azok átmenetinek, lényegtelennek tűntek. Ő mindig a távolba
szegezte a tekintetét. Csak véletlenül szerzett helyi ismereteket
bármiről. Miközben a kollégái felderítették a kutatóállomások
környékét, az erdőkben kirándultak vagy a városokban
nézelődtek, Augustine csupán az égbe ásta bele mélyebben
magát az összes keze ügyébe kerülő könyv és cikk elolvasásával;
hetvenórás munkaheteket töltött az obszervatóriumban, hogy
megláthassa a tizenhárommilliárd évvel korábbi pillanatokat,
szinte észre sem véve a jelent.
Korábban is volt már kempingezni, töltött éjszakákat
csillagnézéssel, de akár az alkohol miatt, ami akkoriban fűtötte,
akár amiatt, mert inkább az ég érdekelte, mint a környezete,
alig emlékezett azokra az utakra. Ő mindig is a mennyek felé
nyújtogatta a nyakát, fejét elfordította a Föld számtalan
látnivalójától. Csak az általa begyűjtött adatok, az általa
rögzített égi események maradtak meg a memóriájában.
Amikor belegondolt, mióta is él már, elképesztőnek tűnt, milyen
keveset tapasztalt.
Aznap éjjel is volt aurora, tiszta zöld, és nagyon sokáig
tartott. Ő és Iris addig ültek a sátor ajtajában lekapcsolt
lámpánál, amíg az utolsó hullámok is el nem tűntek az égről.
Amikor végre visszamásztak a hálózsákjukba, Augie elméjét