még mindig izgatottság töltötte el. Az Iris arcára kiülő
elragadtatás majdnem ugyanolyan csodálatos volt, mint maga a
sarki fény. A férfi elalvás közben megfeledkezett arról, milyen
hosszú út áll mögöttük és előttük. Csak Iris lélegzetvételének a
hangjára gondolt maga mellett, a szél zúgására, a lábujjai és
ujjai csiklandós jegességére, valamint a létezés, éberség és
elégedettség erős, idegen érzésére.
EGY ÚJABB UTAZÁSSAL TÖLTÖTT NAP következett, egy újabb éjszaka a
tundrán, majd a negyedik nap reggelén megérkeztek a hegyek
lábához. A táj fokozatosan egyre egyenetlenebbé vált
körülöttük, őskori sziklák szöktek fel benne a hó alól sötét,
hegyes szilánkokban, és a délelőtt közepére nehezen találtak
olyan ösvényt, amelyen a szán végigmehetett volna. A
hegyvonulat túloldalán terült el a Hazen-tó, a cakkos csúcsok
alatt. Augustine-t, aki még soha nem tette meg ezt az utat,
elborzasztotta a táj. Van itt hágó egyáltalán? Egy könnyebb út,
amit nem vett észre? Az előttük álló szakasz veszélyes volt, de
azért továbbmentek. Óvatosan haladtak a motoros szánnal
órákig, és amikor találtak egy hágót, ahol a talaj laposabbá
szelídült, Augie megkönnyebbülten felsóhajtott, hagyta
gyorsulni a járművet, amellyel úgy száguldottak végig a tájban,
mintha csak a sima tundrán lennének. A sítalpak hasították a
havat, fehér hótajtékot vertek fel előttük. De mind a
megkönnyebbülés, mind a lendület rövid életűnek bizonyult.
Amikor a talaj ismét egyenetlenné vált, Augustine már semmit
nem látott a hótól maguk előtt. Nem telt sok időbe, hogy későn