TÍZ

A ZSILIP KINYÍLT. SULLY figyelte, ahogy a mechanikus ajtó
hátralendül, és megjelenik mögötte a feneketlenül tátongó űr.
Devi mászott ki elsőként, Sully követte. Megállt egy pillanatra,
hogy levegőt vegyen, és végignézzen a környezetén, miközben a
zsilip peremébe kapaszkodott, majd kilépett a semmibe. Az
Aether kívülről hatalmasnak tűnt, de nagyrészt
tárolótartályokból, sugárzáspajzsokból, szolárpanelekből és
hajtóműrendszerekből állt – olyan szerkezetekből, amelyeket
belülről soha nem láttak. Sully a forgó centrifuga felé tekintett,
amely nagyon aprónak tűnt a hajó többi részéhez képest.
Elképesztő, hogy mind a hatan ott élnek már oly régen,
összezsúfolódva, az űr közepén. Elhaladt az üvegház és a
létfenntartó rendszerek, a kutatóállomások mellett, a domború
kupola elejéhez tartott, ahol intett masszív kesztyűjével az
ablakra tapadó négy arcnak.
– Eddig oké – mondta a sisak mikrofonjába.
Devi felé fordult, aki pár méterre lebegett tőle, és nem az
Aethert nézte, hanem az űr mélyét. Sully is azt kezdte bámulni,
mire a hajó hirtelen már nem is tűnt olyan nagynak.
Mikroszkopikus benyomást keltett. Meghallotta a fülében
Harper hangját, aki Devit kérdezte, hogy készen áll-e.
– Vettem, készen állok – felelte Devi.
Ők ketten lassan elindultak arrafelé, ahol a kommunikációs
antenna karja csatlakozott az Aether falához a hajó tatjánál, a
hajtóműrendszer előtt, a tartályok mögött. A távoli modifikációs