Lily Brooks-Dalton - Az ejfeli egbolt

eszköz, egy hosszú, hajlékony kar a hajó másik oldalán
helyezkedett el, ahol a lakó- és dolgozóegységekben támadt
problémákat kellett megoldani, és nem volt elég hosszú ahhoz,
hogy elérje az antenna helyét. Devi és Sully lassan mozogtak,
úgy másztak a hatalmas hajótesten, ahogy a sziklamászók a
hegyoldalban, miközben az acélkötelek, amelyek az űrhajóhoz
rögzítették őket, ezüstös pókhálóként úsztak mögöttük. A
legénység többi tagja a parancsnoki hídról figyelt rájuk a
sisakjukba épített kamerákon keresztül. Harper felügyelte az
útjukat, időnként javaslatokat téve, amikor haboztak, de
legnagyobbrészt némán, hagyva, hogy a saját tempójukban
mozogjanak.
Sully minden korábbinál többre értékelte Harpert abban a
pillanatban, amikor csak egy vékony acéldrót tartotta meg a
semmiben. Az utolsó kapitány, aki alatt szolgált az előző
küldetésén, folyamatosan utasítgatta munka közben, úgy
osztogatva a parancsokat, mintha az ő avatárja lenne egy
számítógépes játékban, nem pedig tapasztalt szakértő. Ez akkor
volt, amikor a Nemzetközi Űrállomáson élt, az első alkalommal,
sok-sok éve, közvetlenül azután, hogy elvégezte az AsCan
programot. Az egy tíz hónapos kutatási projekt keretében
történt. Sully csak kezdő volt, nem hülye, ennek ellenére csukva
tartotta a száját. Akkor már hallotta a pletykákat, miszerint az
Aether válogatóbizottsága megkezdte a munkáját, és az a hír
járta, hogy mindenki, aki ezalatt felmegy az űrbe, gyakorlatilag
felvételizik. Sully annyira szeretett volna felkerülni a listájukra,
hogy az szinte már fájt.