Lily Brooks-Dalton - Az ejfeli egbolt

melléképületek között rohangált, csomagokat, bőröndöket
vonszolva maguk után, karjukban könyvekkel, felszerelésekkel
és emlékekkel. Néhány csurig megpakolt motoros szán
száguldott fel-le a hegyen a hangár felé, és a kutatók Augie
szeme előtt csordogáltak le a repülőgéphez, amíg egyedül nem
maradt.
A repülőgép felszállt a tundrának abból a zugából, ahol a
hangár bújt meg, éppenhogy csak elrejtve, és Augustine figyelte,
ahogy eltűnik a halvány égen, a motorja zúgása beleolvad a szél
üvöltésébe. Hosszú ideig ott maradt még az ablak mellett,
hagyta, hogy a helyzet magánya befészkelje magát a tudatába.
Végül hátat fordított az ablaknak, és végignézett az
irányítótermen. Elkezdte félretologatni a kollégái munkáinak a
maradékát, átalakította a teret, hogy az őt és csak őt szolgálja ki.
A kapitány szavai – nem lesz több járat – ott visszhangoztak a
hirtelen támadt némaságban. Augustine megpróbálta lenyelni a
realitásukat, felfogni a jelentésüket, de ez a gondolat egy kicsit
túl véglegesnek tűnt, túl drasztikusnak ahhoz, hogy sokáig
foglalkozzon vele. Igazság szerint Augustine-nak nem volt kihez
visszamennie. És itt legalább nem emlékeztette erre semmi.
Egy vagy két nappal később talált rá Irisra, aki az egyik
kiürült hálóteremben bújt meg, egy emeletes ágy csupasz alsó
matracán, ott hagyva, mint egy elfelejtett bőrönd. Augustine egy
darabig csak hunyorgott rá, nem hitt a szemének. Iris kicsi volt,
talán olyan nyolcéves lehetett – ezt nem tudta biztosan
kideríteni –, sötét, szinte fekete hajjal, ami kócosan hullott
keskeny vállára. Kerek, mogyoróbarna szeme mintha
mindenfelé nézett volna egyszerre, és volt benne valami éber