Lily Brooks-Dalton - Az ejfeli egbolt

a gyermekével, hogy önszántából távol fog tölteni tőle két évet.
Megérte? Újra megtenné? Az a sok munka, áldozat és rengeteg
képzés ide vezetett: a legmagányosabb helyre a
Naprendszerben. Majdnem elnevette magát. Bárcsak
figyelmeztethetné a fiatalabb énjét arra, hogy mi lesz ebből! De
még ha tudta volna is, akkor sem csinált volna semmit
másképp. Eszébe jutottak Ivanov szavai: nincs mindenkinek
hivatása. Odakint, a semmiben lebegve szomorú megbékélés
töltötte el: ő beteljesítette a sajátját. A Callisto óta nem járt az
űrhajón kívül, és az egy gyönyörű nap volt az űrsétára, csakúgy,
mint az összes nappal és éjszaka előtte. Hagyta, hogy az emlékei
elhalványuljanak, és a jövője a távolba vesszen. Mindez most
már nem számít. Csak a következő kapaszkodó és az utána
következő.
–  Próbálkozz meg a negyedik tartállyal! A túlsó oldalán
lennie kell egy létrának. – Ez Harper volt, aki
bizonytalanságként értelmezte a megtorpanását. Sully
hátranézett a válla felett, és megpillantotta Devit, aki a hajó
túloldalán mászott végig egy sor tartályon.
– Vettem – felelte, azzal átvetette magát a sima, henger alakú,
fekete számokkal ellátott tartályokon. Elkapott egy létrafokot,
amelyet nem is látott tisztán. A két nő egyszerre érkezett meg a
tathoz, ahol a kommunikációs antenna volt korábban. Sully
társa vállára tette fehér kesztyűs kezét, mire Devi felvillantotta
neki feltartott hüvelykujját.
– Eddig rendben? – kérdezte Sully.
– Eddig rendben – visszhangozta Devi.