a laboratóriumból a parancsnoki hídra, ahol Harper és Tal
éppen az első űrséta felvételeit nézték.
– Emberek! – szólalt meg Sully. – Nem aggódtok, ugye?
– Dehogy – húzta fel az orrát Harper. Tal csücsörítve,
komikus magabiztossággal rázta meg a fejét, összefont karral,
összevont szemöldökkel. Csak vicceltek. Mindenki aggódott.
– Jó, mert én sem.
Sully a kupola felé úszott, és kinézett rajta. A távolban már
látszott a Mars, még mindig csak tűpontnyian, elveszve a
csillagok között. Harper és Tal folytatták a munkát a
parancsnoki hídon, addig játszották le a videókat újra és újra,
amíg meg nem elégedtek minden részlettel, és akkor áttértek a
következőre. Sully a kupolában maradt, a mögötte lévő
sötétséget bámulta, a kietlenséget, amelybe ismét ki kell mennie
- ami veszedelmes, gyönyörű és ismeretlen. Tudta, hogy készen
áll; Ivanov fizikailag áldását adta rá, és a séta forgatókönyvét is
kívülről fújta, de érzelmileg fel volt kavarva. Devi álma...
biztosan csak a félelemből fakad. A mélyen gyökeredző
félelemből, ami onnan nő ki, ahol a józan ész nem létezik.
Mások megérzésnek is tarthatnák, de Sully nem volt hajlandó
erre. Az idegesség számlájára írta, és elfordult az ablaktól,
vissza a hajó, a terveik felé.