TIZENEGY

AUGIE ÉS IRIS AKKOR ÉRTEK ODA a kis tóparti táborhoz, amikor
leszállt a sötétség, és beestek az első sátorba, amit megláttak:
egy kopár, mégis hívogató menedékbe a kinti hideggel szemben.
A belső tér a rothadás, a megfagyott penész csípős szaga és a
minimális berendezés ellenére is otthonosabbnak tűnt
Augustine összes lakóhelyénél évek óta. Négy kempingágy
sorakozott odabent vászonmatracokkal, egy olajtűzhely, egy
gázfőző és pár bútor. Az alumíniumrudak, amelyek a helyén
tartották a műanyag sátorlapokat, odafent egymásba görbültek.
Augie úgy érezte magát, mintha egy bálna gyomrában ülne, és a
bordáit csodálná. A szoba közepén egy kártyaasztal állt néhány
összecsukható székkel, mögötte pedig egy meteorológiai
térképekkel és időjárás-jelentésekkel borított asztal, egy kis
generátor meg néhány könyvespolcként használt faláda. Az
asztal közepén tucatnyi megfeketedett kerozinlámpa
sorakozott, a furnérpadlót össze nem illő színű szőnyegek
borították. Abban az egy szobában annyi kényelem volt, mint az
egész Barbeau-támaszponton sem – személyesség és meghittség.
Egyértelműen látszott, hogy itt emberek éltek. Ételeket főztek,
regényeket olvastak, játékokat játszottak.
Lerakták a felszerelésüket, és alaposabban megszemlélték,
hogy mi maradt ott. A ládák roskadoztak a könyvektől,
legnagyobbrészt szerelmes regényektől, pár krimi és
egyszerűbb szakácskönyv társaságában. A matracokat műanyag
védőborítás takarta, és amikor az elsőt kicsomagolta, Augustine