Lily Brooks-Dalton - Az ejfeli egbolt

néhány gyapjútakarót, egy gyűrött lepedőt és egy málló párnát
talált benne. Kirázta a lepedőt, gumiszegélyét ráfeszítette a
keskeny matracra. Felpaskolta a párnát. Áthajtogatta a
takarókat.
Az asztalnál meggyújtott pár lámpát, majd kitámasztotta a
bejárati ajtót, hogy bejöhessen egy kis természetes fény. Az
elhagyatottság dohos szaga felkavarodott, és lassan kifelé
szivárgott. Iris odakint üldögélt a hóban, pár méterre a tó
partjától, és nyolcasokat rajzolt egy kővel. Augustine keresett
egy sziklát, ahová leülhetett, pár percig onnan szemlélte a tájat.
Megkönnyebbülés töltötte el. Az utazás megérte. Megcsinálták.
Nem lesz visszaút, ugyanakkor... itt biztonságban érezte magát.
Az evakuáció árnyéka nélkül, a hangár és a kifutópálya ijesztő
magánya nélkül ez a hely inkább oázisnak tűnt, mint a
számkivetettség helyszínének.
A nap már eltűnt, foglyul ejtették a tavat körülvevő hegyek,
az ég mélykékre sötétült. A következő napokban rengeteg idejük
lesz körülnézni. Csendben üldögéltek, és a jeget hallgatták.
Valahol a messzeségben felüvöltött egy farkas, majd egy másik
válaszolt neki a tó túloldaláról. Csak ültek ott tovább. Teljesen
besötétedett, és egy hóbagoly suhant el felettük, majd szállt le
az antenna egyik oszlopára, hogy onnan figyelje kíváncsian a
két embert. Csillagok jelentek meg felettük az égbolton.
–  Éhes vagy? – kérdezte Augustine, mire Iris bólintott. –
Készítek valamit – állt fel lassan a férfi. Már várta a matracon
töltött éjszakát; az sem ígérkezett rosszabbnak, mint a fészkük
az obszervatóriumban, és sokkal jobbnak tűnt a fagyos talajnál,
amelyen az utóbbi pár éjjelüket töltötték. A sátor felé közeledve