Lily Brooks-Dalton - Az ejfeli egbolt

meglátta a kerozinlámpák ragyogását odabent. Örült, hogy
eljöttek ide.
Beérve meggyújtotta az olajkályhát, de nem zárta be az ajtót,
hogy Iris be tudjon menni, miután eleget nézte az első
víztükröt, amit ki tudja, mennyi ideje látott. Ő maga azóta nem
találkozott vízzel, hogy átrepült a fjordok felett a vakációjából
visszafelé tartva, már több mint egy éve. A befagyott tó egy
sebesen közeledő, enyhébb évszak hírnöke volt. Augustine
lehunyta a szemét, és elképzelte, milyen lesz a környék egy
hónappal később, amikor felkel az éjféli nap, és a tavasz
csermelye utat talál hozzájuk. Elképzelte a sár puhaságát, a
kopár tájból sarjadó virágok zöldjét, az olvadt víz folyékony
üvegét, és ez harmóniával töltötte el. Felhagyhat a környezettel
folytatott harccal, csak átmenetileg, csak most az egyszer. Az
evakuáció óta, Iris óta földhöz kötöttebbnek érezte magát, mint
valaha. Volt idő, amikor az égi változások többet jelentettek
számára a lába alatt lévő talajnál, de már nem. Éppen elég ideig
bámult felfelé; most jó érzés volt inkább azt az életet elképzelni,
amely hamarosan visszatér a földre.
Amikor a tűzhely lassacskán bemelegítette a sátrat,
Augustine levett magáról pár réteget, aztán feltúrta a tűzhely
mellett felhalmozott ládákat és csomagokat. Rengeteg ételt
talált, továbbá gyanította, hogy valamelyik sátorban egy még
nagyobb készletet tároltak el a hosszú telekre. Rálelt egy
serpenyőre, ami ragadt a régi olajtól és a portól, elmosta egy
bádoglavórban, amelyet a sátor sarkában álló víztartályból
töltött meg. Amikor rárakta a serpenyőt a forró tűzhelyre, a
nedvesség köpködött-sziszegett rajta. Beleborított egy doboz