Lily Brooks-Dalton - Az ejfeli egbolt

mozdulatlanság, akár egy gyanakvó állatban. Sőt, annyira
mozdulatlan maradt, hogy Augustine már-már azt hitte, csak
optikai csalódás, de utána megmoccant, és az ágy fémkerete
felnyögött alatta. A férfi dörzsölni kezdte a halántékát.
– Ez valami vicc – mondta csak úgy a semmibe. – Hát jó,
gyere! – Ezzel megfordult, hogy elmenjen, és egy csettintéssel a
lányt is maga után hívta. Az nem beszélt, csak követte az
irányítóterembe. Augustine odadobott neki egy zacskó aszalt
gyümölcsöt és magvakat, miközben felforralt egy kanna vizet,
és a lány megette az egészet. A férfi készített neki egy adag
instant zabkását is, azt ugyanúgy befalta. – Ez nevetséges –
jelentette ki Augustine csak úgy általánosságban. A lány
továbbra is hallgatott. A férfi átnyújtott neki egy könyvet, azt
lapozgatni kezdte, de nem lehetett megállapítani, hogy tényleg
olvas-e. Augustine belemerült a munkájába, közben
megpróbálta figyelmen kívül hagyni a korábban soha nem
látott kislány megmagyarázhatatlan, kényelmetlen jelenlétét.
A gyermek persze hiányozni fog valakinek; bármelyik
pillanatban megérkezhetnek érte. Biztosan csak az evakuálás
zűrzavara, a félrekommunikálás tehetett arról, hogy otthagyták:
„Azt hittem, veled van!”, „Hát, én meg azt hittem, veled van!”.
De leszállt az éj, és senki nem tért vissza. Augustine másnap
megpróbálta felvenni a rádiókapcsolatot az Alert katonai
bázissal, a legészakibb egész évben üzemelő támaszponttal az
Ellesmere-szigeten. De nem jött válasz. Végigpásztázta a többi
frekvenciát – az összeset –, és miközben sorra ellenőrizte a
sávszélességeket, elöntötte a rémület hulláma. Az amatőr
frekvenciák némák voltak; a műholdas vészhívó kapcsolatok