Lily Brooks-Dalton - Az ejfeli egbolt

ÉBREDÉS UTÁN PÁR PERCIG az ágyon hevert, kiélvezte a még mindig
pöfögő olajkályha melegét. Amikor felkelt, megborzongott az
ízületei recsegésétől, a dominóként egymásra eső csontjai
hangjától. Sajogtak a tagjai az előző napi esésük miatt, de úgy
érezte, túl fogja élni. Talált egy szivacsot és egy szappant,
melegített egy kis vizet, és elmosta az előző esti vacsorájuk
serpenyőjét meg bádogtányérjait. Miután végzett, kisétált, s
amikor visszanézett, látta a vékony, ezüstszínű kéményből
felkígyózó füstöt eltűnni a halványkék égben. A nap már jóval a
környező hegyek csúcsa felett járt. Előbb hallotta meg Irist, mint
ahogy meglátta volna: a tompa dobogást, amit az a csak rá
jellemző, vékony hangú dúdolás kísért. Követte a hangot, és egy
felfordított csónakon találta meg a tó partján, amint egy
fadarabbal üti a ritmust a ladik törzsén, törökülésben,
miközben zöld pomponja a tempóra ugrándozik. Odaintett neki,
mire a kislány visszaintegetett, mielőtt folytatta volna a
zeneszerzést. Valahogy megváltozott, és Augie pár pillanat
múlva rádöbbent, hogy boldognak tűnik. Otthagyta a zenéjével,
visszament a táborba.
A három sátor, két nagy fehér és egy kisebb zöld, egy sorban,
mögöttük olajos-, kerozinos- és benzineshordókkal. Augustine
átnézte mindet. A másik fehér sátor üresebb volt az övéknél, de
egyébként nagyon hasonlított rá. Két ággyal több kapott benne
helyet – tartalék hálóterem, gondolta, talán a nyári időszakra,
amikor a kis tábor népessége megugrott. A zöld sátorban
megtalálta az élelmiszerkészleteket és a többi főzőeszközt. Úgy
tűnt, az a főzőhelyiség, amit talán a melegebb, forgalmasabb