Lily Brooks-Dalton - Az ejfeli egbolt

nyarakon használtak. Télre valószínűleg visszavonultak abba az
egy sátorba, amelybe ők is beköltöztek. A konyha tele volt
konzervekkel és szárított élelmiszerekkel – több
gyümölcskoktéllal, instant kávéval, spenóttal és rejtélyes
húsokkal, mint amit évek alatt el tudtak volna fogyasztani. A
választékot lélegzetelállítónak találta, a mennyiséget
bőségesnek, a minőséget megkérdőjelezhetőnek, de az egész
sokkal jobbnak tűnt, mint amijük korábban volt. Itt nem
maradnak éhen, és megfagyni sem fognak – ez nyilvánvalóvá
vált.
A főzősátor előtt elképesztően mozdulatlannak hatott a
levegő. A nap felfűtötte a tó medencéjét, a hőmérséklet szinte
balzsamosra melegedett – fagypont fölé, tippelte Augustine.
Meglazította a sálját, és nyugodtan állva hagyta, hogy öreg,
megviselt bőre magába szívja a fényt. Nem is emlékezett, mikor
érezte magát ilyen jól utoljára. A tó közepén lévő kis szigeten
megpillantotta az ugrándozó sarki nyulakat. Kíváncsi lett, vajon
ott töltik-e a nyarat, vagy kimennek a partra, mielőtt túl késő
lenne, és a jég vízzé olvadna, hogy szerencsét próbáljanak a
hegyekben. Vagy talán – mosolyodott el a gondolatra – még
úszni is tudnak.
Maradt még egy épület, amelybe nem nézett be. A
rádióantenna melletti kis kunyhó, amelyet a végére tartogatott.
A fából és fémből álló stabil, apró építmény elkülönült a
sátraktól, és közelebb állt az antennához, mint a
lakólétesítményekhez. Augustine odasétált, rátette a kezét a
kilincsére, majd anélkül, hogy tudta volna, miért, várt egy kicsit.
Ez nem sürgős, gondolta, azzal leengedte a kezét. A rádió miatt