mentek ugyan oda – a lehetőségért, hogy kapcsolatba lépjenek
valakivel a külvilágban –, de ez hirtelen már nem tűnt olyan
fontosnak. Itt otthont teremthetnek, és nem erre vágyott
igazából? A tábor felé fordulva látta, hogy Iris a hátán fekszik a
felfordított csónakon, és az eget bámulja, dobverőjét úgy
szorítva a mellkasához, mint egy halotti csokrot. Augustine
otthagyta a kunyhót, és visszament hozzá.
– Sétálsz velem? – kiáltott oda Irisnak.
A kislány felemelte a fejét, majd lelendítette a lábát a
csónakról. Vállat vont; igen. Augie megfogta a kezét, és talpra
húzta.
– Gyere! – mondta. – Nézzünk körül!
A JÉG MINDEN RECSEGÉSE ELLENÉRE még szilárd volt. Oda-vissza
korcsolyáztak rajta, el-elesve, versenyezni próbáltak, forogni és
ugrálni vastag, csúszós felszínén. Iris át akart sétálni a szigetre,
de Augustine félúton botladozni kezdett. Mintha nem akart
volna engedelmeskedni a lába. Amikor másodszor is térdre
esett, megfordultak, és visszamentek a táborba. A sarki nyulak a
fülüket hegyezve, remegő orral figyelték, ahogy a két ember
elmegy. Augustine a parttól kétszáz méterre megállt pihenni, és
Iris ott várakozott mellette figyelmesen, de némán, tenyerét a
férfi homlokára simítva, mintha orvososat játszanának.
Miután visszaértek, Augustine lefeküdt az ágyára, Iris pedig
kávét főzött. Híg lett ugyan, és fekete – a kislány túl kevés port
tett bele, és semennyi sűrített tejet –, de a férfi hálásan kiitta,
majd lehunyta a szemét. Amikor ismét kinyitotta, már