sötétedett odakint, a gyermek pedig az egyik szerelmes regényt
olvasgatta az asztalnál. Az ajka mozgott, miközben végighaladt
az oldalon. A könyv borítóján egy selyembe öltözött
szerelmespár ölelte egymást.
– Milyen? – krákogta Augustine; a hangja olyan rekedtes volt,
mintha napok óta nem használta volna. A kislány vállat vont, és
megbillentette a tenyerét: elmegy. Ahogy végzett az oldallal,
lapjával lefelé fordítva lerakta a könyvet az asztalra, majd
felállt, és pakolászni kezdett a konyhában. Augustine
fokozatosan ráébredt, hogy az előző napi vacsorájukat próbálja
rekonstruálni. Büszkeség támadt benne, hogy a kislány
odafigyelt, hogy akaratán kívül is sikerült valami hasznosat
tanítania neki. Talán ezt érzik az apák, gondolta. A kukoricás
hús illatától éhes lett, és amikor az étel elkészült, az asztalhoz
vonszolta magát, ahol megvacsoráztak a kerozinlámpák
fényében. Mire Augustine elmosogatott, Iris már az ágyán aludt,
a regénye köré gömbölyödve, mint egy kis félhold. A férfi
bezárta az ajtót, csak egy kis retesszel, nehogy éjszaka kinyíljon,
aztán megmelengette mosogatástól nedves kezét a tűzhelynél.
Utána elfújta a lámpákat, és lefeküdt Iris mellé, összebújtak a
keskeny ágyon. A kislány kicsit megmoccant, mire a könyve
lehullott, de ő maga nem ébredt fel. Augustine elalvás közben a
lélegzetvételét figyelte, és végre sikerült azonosítania annak a
nyomasztó félelemnek a forrását, ami kísértette: a szeretetet.
AUGUSTINE A LÁTHATATLANSÁG köpenyében végezte el a középiskolát
és az egyetem nagy részét. Csendes volt, okos és figyelmes. Csak