TIZENKETTŐ

– IGAZÁN SZÉP REGGELÜNK VAN egy sétához – vigyorgott Devi Sullyra
a sisakja mögül. Az Aether tükörképe ott mozgott a vizorján. Bár
alig látszott mögötte az arca, Sully ki tudta venni széles, hófehér
fogsorát a csillogáson át.
Az űr tökéletesen mozdulatlanul várakozott körülöttük, mint
a hajnali csend, mielőtt a madarak csicseregni kezdenek, és a
nap felébreszti a földet – csakhogy itt nem volt hajnal, nem volt
dél. Csak ez az örök némaság. Se előtte, se utána semmi,
pusztán az éj és a nap közötti végtelen időszilánk.
Sully nyugodt volt. Kellőképpen rátermettnek érezte magát.
Előrekormányozta testét és az antennát az űrben, érezte a
fúvókaegysége finom vibrálását, hallotta Devi és Harper
hézagos üzeneteit. A hajó tatja egyre közelebb ért, már
majdnem ott volt. A szerelés többórás munkának ígérkezett, de
volt ideje. Eszközei. Volt terve, partnere, csapata; még egy
átkozott jetpackje is. Menni fog. Látta, hogy Devi odaér előtte a
helyszínre, és felkészítette a terhét az óvatos landolásra. Társa
már készen várta a kábelekkel, és azonnal felcsatolta őket,
amint Sully elég közel ért, hogy az új antenna a hajótól pár
méterre lebeghessen, amíg rekonfigurálják a drótokat, majd
felerősítik az eszközt a hajótestre. Az antenna ingázott a
pórázán, mint egy nagy, integető kar hatalmas, kerek tenyérrel.
Devi és Sully is a hajóhoz kötötték magukat. A vezetékek úgy
úsztak ki a kapcsolódási pontból, akár Medúza kígyótincsei.
Devi módszeresen, érzéssel elrendezte őket, akkorára vágva