Lily Brooks-Dalton - Az ejfeli egbolt

kihaltan zümmögtek; még a katonai légi csatornákból is csak
csend áradt. Úgy tűnt, mintha egyetlen rádióadó sem maradt
volna a világban, vagy egyetlen lélek sem, aki használni tudná
őket. Augustine tovább próbálkozott. Semmi. Csak a fehérzaj.
Azt mondogatta magának, hogy ez csupán valami kihagyás. Egy
vihar miatt. Másnap majd újra megpróbálja.
De a kislány... vele nem tudta, mihez kezdjen. Amikor
kérdéseket tett fel neki, a gyermek csak távolságtartó
kíváncsisággal bámulta, mintha egy hangszigetelő üveg
túloldalán ülne. Mintha üres lenne; egy üreges lány kócos
hajjal, komoly szemmel, hang nélkül. Augustine úgy kezelte,
mint egy kisállatot, mert nem tudta, mi mást tehetne – esetlen
kedvességgel bánt vele, de úgy, mint egy másik faj
képviselőjével. Enni adott neki, amikor ő maga is evett. Beszélt
hozzá, amikor beszélgetni támadt kedve. Elvitte sétálni. Ellátta
olyan holmikkal, amikkel játszhatott, vagy amiket
nézegethetett: egy adóvevővel, egy csillagtérképpel, egy zacskó
dohos potpourrival, amit egy üres fiókban talált, egy sarkvidéki
kalauzzal. Minden tőle telhetőt megtett, és tudta, hogy ez nem
sok, de a lány nem tartozott hozzá, ő pedig nem az a fajta ember
volt, aki kóbor jószágokat fogad be.
Azon a sötét délutánon, közvetlenül azután, hogy a nap
felkelt, és ismét lement, Augustine az összes szokásos helyen
kereste a lányt: a hálózsákok alatt, ahol szunyókálni szokott,
mint egy lusta macska; a forgószékeknél, amelyekben gyakran
pörgött; az asztalnál, ahol egy elromlott DVD-lejátszó belsejét
piszkálgatta egy csavarhúzóval; a vastag, mocskos ablaküveg
előtt, amelyen át a végtelen Kordillerákat bámulta. Sehol sem