Lily Brooks-Dalton - Az ejfeli egbolt

aztán elúszott a semmibe. Olyan gyorsan történt minden, hogy
szinte reagálni sem volt ideje, mielőtt Devi elájult, és
himbálózni kezdett a kábelén, akár egy faág a szélben. Sully
megdermedt, a keze ráfagyott az új antenna karjára.
– Devi! Devi!
Behunyorgott a lány vizorja mögé, és látta, hogy a vonásai
békésebbek, mint hónapok óta bármikor, mintha csak aludna,
és szépeket álmodna. Nincs több rémálom. Nincs több félelem,
nincs több magány. Az Aetherből csak döbbent hallgatás
érkezett, miközben a legénység többi tagja a lány életfunkcióit
ellenőrizte. Sully már azelőtt tudta, hogy Thebes hangja
megerősítette volna.
–  Sully... vége. Igaza volt, már késő. Nem tehettél volna...
Semmit sem tehettél volna.
Az ezt követő szavakat csak halványan érzékelte, az ideges
utasításokat a hajóból, Harpertől, Thebestől, amelyeket nem
tudott értelmezni. A szavak semmit nem jelentettek számára.
Devi sisakjába meredt, a barátnője álmát nézte. Kezét
ösztönösen az antenna karjára szorította, de másra nem volt
energiája. Elöntötték a sokk hullámai, amelyek elnyomták a
gondolatait, a hangokat, és mire az áramlat kivetette, a hangok
is elhallgattak, bár azt nem tudta, mennyi ideje. Percekkel
korábban? Órákkal? Ugyanakkor... be kellett fejeznie a munkát.
– Aether – szólalt meg.
– Sullivan – reagált Harper azonnal.
– Mondd... – Sully elhallgatott, és nyelt egyet. Ivott egy korty
vizet. Ismét nyelt. – Mondd meg, hogy most mit tegyek!