Lily Brooks-Dalton - Az ejfeli egbolt

MÁSNAP REGGEL ÜVÖLTVE ÉBREDT. Intenzívebb rettegést érzett, mint
valaha. Ez sokáig megmaradt azután is, hogy kinyitotta a
szemét, ott zúgott a csontjaiban. Újra és újra végignézte, ahogy
Devi elúszik, apró, fehér ponttá válik a végtelen feketeségben.
Először megpróbálta átalakítani az emléket, másik befejezést
adni neki – amelyben még éppen időben visszaér Devivel a
zsilipkamrába, amelyben jóval azelőtt észrevették a szén-
dioxid-szűrő hibáját, hogy fatálissá vált volna –, de ezek az
ábrándok nem adtak vigaszt. Devi elment, Sully viszont ott
maradt. Elég értelmetlennek tűnt, mégis így volt.
Azt tette, amire Harper utasította: félreseperte a gondolatait,
és egyesével becsavarta a csavarokat – az egyórás munka egy
életnyinek tűnt –, utána visszament a zsilipbe. Levette a
szkafanderét, és belépett a hajóba, ahol négy társa némán
várta. Egyetlen szó nélkül elnavigált mellettük, visszament a
centrifugába, a saját fülkéjébe, és behúzta a függönyét. Aludt,
éberen. Gondolkozott, üres fejjel. Az űrséta rémálma
mindenhova követte, akárhova rejtette, a tudatába, a
tudattalanjába, a tudatalattijába. Nem bírt elbújni előle, mert
mindenütt ott volt a vákuum, amelyben Devi pár órája elúszott.
Az a mérgező, fagyott, izzó feketeség, ami az útjuk volt, az egük,
a látóhatáruk, amely brutális közömbösséggel vette körül az
Aethert, és benne mindent. Őket itt nem látták szívesen. Nem
voltak biztonságban. Sully egy idő után már nem is menekült az
iszonyattól, hagyta, hogy a lüktető fájdalom a szívveréséhez
igazodjon, a lélegzetvételével apadjon és dagadjon. Beleivódott
a fiziológiájába, és a részévé vált. Soha többé nem lesz
biztonságban, ezt most már tudta.