Lily Brooks-Dalton - Az ejfeli egbolt

– Nisha Devi – suttogta maga elé. Utána ismét kimondta. És
ismét, mintha kántálna, netán imádkozna.
A konyhában ott találta Talt, aki egyenesen a dobozából ette
a zabkásapempőt. Fekete haja kócos hullámokban állt szét a
fején, olyan sűrűn és drótszerűen, mintha súlytalanságban
lenne.
– Szia! – üdvözölte a férfi óvatosan.
– Jó reggelt! – válaszolt Sully, majd leült vele szemben a saját
zabkásapempőjével.
– Örülök, hogy felkeltél – jegyezte meg Tal.
Sully bólintott. Némán ettek, és Tal, miután végzett, és
kidobta a csomagolást, Sully mögé állt, mindkét kezét a vállára
tette.
–  Ez rettenetes volt, és nem a te hibád – suttogta, majd
gyengéden megszorította, utána leejtette a kezét.
Sully erőszakkal tömte magába a zabkását, noha iszapíze
volt, kavargott tőle a gyomra. Rengeteg dologhoz nem érzett
kedvet aznap, rengeteg feladattól berzenkedett, de eltökélte,
hogy megcsinálja őket. Az összeset. Tartozott ennyivel Devinek.
Az asztalon ott hevert előtte a kártyapakli, amivel régebben
játszottak Harperrel. Régebben? Felmerült benne a kérdés, hogy
elmúlik-e valaha ez az érzés belőle, hogy képes lesz-e még
valaha az egész testéből nevetni vagy Harperrel viccelődni,
vízesésben keverni a kártyákat, mint alig pár napja. Ez nem
tűnt lehetségesnek. Ismét eszébe jutott az a goldstone-i nap,
amikor az anyja megtanította, hogyan játsszon egyedül. Hogyan
foglald el magad, fogalmazott. Ez hasznos tudás volt – azok az
órák, amelyeket az anyja irodájában töltött egyedül,