találta, de nem aggódott. A kislány néha elbújt, viszont soha
nem merészkedett messzire nélküle, és előbb-utóbb mindig
megjelent. Augustine hagyta, hogy megtartsa magának a
rejtekhelyeit, a titkait. Ebben a létesítményben nem voltak
babák, sem képeskönyvek, se hinták, semmi, amit a gyermek a
magáénak nevezhetett volna. Szóval így tűnt igazságosnak. És,
mint arra emlékeztette magát, őt amúgy sem érdekelte ez a
gyerek.
A HOSSZÚ SARKKÖRI ÉJSZAKA SORÁN, többhétnyi teljes sötétség után,
majdnem két hónappal az evakuációt követően Iris megtörte a
csendet, hogy feltegyen Augustine-nak egy kérdést.
– Mikor lesz már reggel? – tudakolta.
Augustine ekkor hallott először bármilyen hangot tőle, a
kísérteties dúdolást leszámítva, amihez már hozzászokott –
azokat a hosszú, reszkető, mély torokhangokat, miközben a lány
kibámult az irányítóközpont ablakából, mintha a kopár vidék
alig észrevehető mozgásait narrálná egy másik nyelven. Amikor
aznap végre megszólalt, rekedtesen suttogva tette. Mélyebb volt
a hangja, mint amilyenre Augustine számított, és
magabiztosabb is. Már kezdett kételkedni abban, hogy a lány
képes beszélni, illetve felmerült benne, esetleg más az
anyanyelve; de azokat az első szavakat könnyedén ejtette ki,
amerikai vagy talán kanadai akcentussal.
– Már félúton járunk felé – válaszolta a férfi, semmivel sem
utalva arra, hogy a kislány valami szokatlant tett volna, és Iris
csak bólintott, szintén közönyös arccal. Tovább rágcsálta a