Lily Brooks-Dalton - Az ejfeli egbolt

egy sarkvidéki hegycsúcsra, kilencven fokra az Északi-sarktól,
és feladta. Bárhová futott, a nyomorúság vele maradt. Ez nem
zavarta, és nem lepte meg. Rászolgált, és akkorra már számított
is rá.
Most, ahogy a parton ugrándozó Irist figyelte, furcsa érzés
kerítette hatalmába: az elégedettség és a megbánás keveréke.
Soha nem volt még ilyen boldog és ilyen szomorú egyszerre.
Erről Socorro jutott eszébe. Az új-mexikói évei éltek a
legélesebben, legszínesebben az emlékeiben. Csak most,
évtizedekkel később értette meg, hogy ott járt legközelebb egy
olyan élethez, ami ilyesmi lett volna – amelyben egy tó partján
üldögélhetett volna a tavasz illatai között, Irist nézve, hálásan,
kiteljesedve és elevenen. Amikor megismerkedett Jeannel, a nő
kirángatta a hűvös elemzésből, be az érzelmek hevébe. Őt nem
tudta megfigyelni; meg kellett kapnia, azt akarta, hogy a nő
észrevegye. Jean több volt egy tesztalanynál, egy mérendő
változónál. Zavarba hozta Augustine-t, aki szerette őt, hát
persze, most már be merte ismerni, de akkoriban ez nem ment
ilyen könnyen. A lány huszonhat éves volt, ő harminchét,
amikor Jean elmondta neki, hogy terhes. Ő csak a szüleire és a
saját kegyetlen kísérleteire tudott gondolni. Nem akart
szerelmes lenni. Megmondta Jeannek, hogy ő soha nem lesz
apa. Soha, mondta. A lány nem sírt, erre azért emlékezett, mert
úgy hitte, sírni fog. Csak nézte azokkal a nagy, szomorú
szemeivel. Téged annyira tönkretettek – mondta. – Bárcsak ne
lennél ennyire elrontva!
Augustine talált egy pozíciót Chilében, az Atacama-
sivatagban, ahol már élt korábban. Olyan gyorsan eltűnt Új-