Hawaiin dolgozott, úgyhogy csak hónapokkal később kapta
meg. A kislány az anyjára hasonlított. Ez valószínűleg jobb is
volt így. A következő évi ajándéka visszatért Kaliforniából, és az
állt rajta, hogy Hibás cím. Soha többé nem hallott felőlük. Szinte
megkönnyebbült, amikor elveszítette őket; az évenkénti
ajándékküldés csak a saját inkompetenciájára emlékeztette. Az
a szenvedélyes, ígéretes összpontosítás, amivel belevágott a
karrierjébe, magányos megszállottsággá szűkült. Ezt évek óta
tudta magáról. Nem volt szüksége több bizonyítékra.
KÉT SARKI CSÉR RAKOTT FÉSZKET a talajon, nem messze a táboruktól.
Láthatóan azt hitték, hogy az egész tó az övék, ezért amikor
Augustine a közelükbe merészkedett, hogy megnézze a fészket,
szárnycsapkodás és visítozás fogadta, apró szürke és fehér
bombák piros csőrrel meg lábakkal tollas testükön. Iris
feltűnése nem váltott ki ilyen agresszív megnyilvánulásokat, de
Augie nem sétálhatott arra a támadás kockázata nélkül. Nem
egy vad csípést kapott a feje búbjára, végül a táborban talált
furnérlapot kezdte pajzsként használni. Pár összecsapás után a
csérek feladták a harcot, és hagyták, hogy megnézze a
fészküket. Augie csodálkozott könnyű győzelmén, de arra jutott,
hogy a madarak, akik egész életükben az Északi- és a Déli-sark
között ingáztak – évente több mint hetvenezer kilométert
megtéve –, valószínűleg nem a legtalálékonyabb teremtmények.
A fészek szépen haladt. Mit láthattak vajon hosszú útjaikon?
Hogyan sikerült minden évben túlélniük ugyanazt az
értelmetlen utat? Augustine csak nézte a fiókák érkezésére