Lily Brooks-Dalton - Az ejfeli egbolt

készülődő cséreket, bámulta a kitartásukat, amellyel új életeket
keltettek ki a világ végén. Az egyik feléje fordította fél szemét.
Mit tudsz, amit én nem? – kérdezte tőle Augustine. De a csér csak
felborzolta a tollait, és odébb ugrált.
Egyik reggel a nap felkelt, és le sem ment többé. Pár napig
lebukott esténként a hegyek mögé, de soha nem ereszkedett a
látóhatár alá, és hamarosan már folyamatosan a magasban
ragyogott. Pár nappal az éjféli nap kezdete után Augie és Iris
minden időérzéküket elveszítették. A férfi már rég nem tudta
követni a naptárat, de sejtette, hogy ha az éjféli nap felkelt,
akkor április közepe lehet, éppen úgy, ahogy a félhomály beállta
szeptember közepét jelezte volna neki, a hosszú, sötét éjszaka
elejét.
Az idő már nem számított. Csak a külvilággal való
kapcsolattartás szempontjából van értelme figyelni rá, enélkül
nincs jelentősége. A Föld órája mindig is a sötétség és a
világosság volt, és Augie nem látta okát, hogy miért ne eszerint
éljenek, még ezen a különös szélességen is. A tél kimerítette – az
ízületei, az immunrendszere, a vérmérséklete mind lelassult és
elsötétedett –, de a végtelen világosság az égen feltöltötte,
mintha elektromosság futott volna végig az erein. Az élete
kellemes ritmust vett fel: aludt, amikor álmos volt, főzött,
amikor éhes volt, meglátogatta a cséreket, ha sétálni támadt
kedve, és a kunyhó szájánál egy kis nyitott teraszt létesített egy
billegő kerti székkel, amit valamelyik korábbi lakó készített
furnérlapokból, lábtartó gyanánt egy üres faládával. Augustine
bebugyolálta magát, és kiült a székbe, hunyorogva a tó vakító