Lily Brooks-Dalton - Az ejfeli egbolt

havától, arra várva, hogy a fennsík levegőjét felmelegítsék a
langyosabb áramlatok.
Iris is könnyedén alkalmazkodott. A rövidebb
szunyókálásokat kezdte előnyben részesíteni a hosszú,
zavartalan alvások helyett. Akkor evett, amikor Augie tányért
rakott elé, egyébként pedig ha éhes lett, elvett egy kekszet a
konyhasátorból, vagy valami egyebet. Sok időt töltött a jégen
korcsolyázva, néha egészen a szigetig elment, hogy felriassza a
nyulakat. További madárfészkeket keresett, amelyek mindig a
földön voltak a bokrok és fák hiánya miatt. A hóbagoly, amelyet
az első napjukon láttak, állandó jelenséggé vált, csakúgy, mint a
farkasok távoli üvöltése a mögöttük elterülő hegyekben. Az
egyik fényes éjjelen – vagy talán napon, ez már nem számított –
Augie arra ébredt, hogy egy nagy, szőrös test dörgölőzik a sátor
falához. Látta, hogy Iris alszik. Rájött, hogy egy farkas
vakaródzik tőle alig pár centire, a vászon túloldalán. Kicsit
megborzongott a gondolatra, de nem zaklatta fel magát
túlzottan, és visszaaludt. A tó és a hegyek többi lakója
megszokta az új emberek jelenlétét. Fokozatosan Augie is
elfogadta a szomszédaikat.
Egy napon arra ébredtek, hogy a hó teljesen eltűnt. A tó jege
hangosabbá vált, ott mozgolódott és nyikorgott a part mentén. A
vizes foltok megszaporodtak rajta, halványkék színe elszürkült.
A jéglemez végül összetört, és amikor a finom szellő egymáshoz
ütötte a jégdarabokat, azok olyan hangot adtak, mint a
kristálypoharak, mintha a nyárra koccintanának. Egy szép
napon – Augie számításai szerint július elején – szélvihar
rohant végig a tó felszínén, és kiseperte a jégszilánkokat a sáros