Lily Brooks-Dalton - Az ejfeli egbolt

szárított marhahúst, amit vacsoráztak, két kézzel tartva a
csíkokat, úgy harapva ki belőle a darabokat, mint egy
kölyökragadozó, aki csak most tanulja használni a fogait.
Augustine adott neki egy palack vizet, és azon kezdett
gondolkozni, miket is akart kérdezni tőle, de rájött, hogy nem
sokat. A neve felől érdeklődött.
– Iris – felelte a kislány anélkül, hogy elfordult volna a sötét
ablaktól.
–  Szép név – jegyezte meg a férfi, mire a lány összevont
szemöldökkel meredt a saját tükörképére.
Nem ilyesmit szokás mondani a bájos, fiatal nőknek? Ennek
örülni szoktak, nem?
–  Hol vannak a szüleid? – kockáztatta meg Augustine pár
pillanattal később. Ezt a kérdést természetesen már korábban is
feltette, de muszáj volt megismételnie. Lehet, hogy végre
kiderül, mit keres itt ez a gyerek, és melyik kutatóhoz tartozott.
Iris az ablakon tartotta a tekintetét, és tovább rágott. Nem
mondott egyebet sem azon a napon, sem később.
Ahogy telt az idő, Augustine értékelni kezdte a hallgatását. A
lány intelligens teremtés volt, és ő mindennél többre tartotta az
intelligenciát. Eszébe jutott a saját kényszeres fecsegése az
elején, közvetlenül azután, hogy rátalált, amikor még a
rádiófrekvenciákat pásztázta, és abban reménykedett, hogy
valaki eljön a gyermekért, felbukkan a halotti némaságból,
felkapja, és magával viszi, ő pedig egyedül maradhat. A lány
már akkor elfogadta a helyzetet, és elkezdett akklimatizálódni,
amikor ő még a hogyanokon és miérteken rágódott, a
frekvenciák hallgatásán, a lány ottlétének az okán. De a