TIZENNÉGY

A MUNKA MEGKÖNNYEBBÜLÉST HOZOTT. Sully nem akart szünetet
tartani és megszakítani azt a koncentrációt, ami kordában
tartotta a gondolatait, de annyira kimerült volt, hogy így is
elkalandozott fejben. Thebes a délelőtt nagy részében ott
dolgozott mellette a kommunikációs fülkében. Nem beszéltek az
űrsétáról – nem beszéltek semmiről, csak a feladatukról. Sully
hálás volt a csendért. Nem érzett magában erőt semmire az új
kommunikációs rendszer beüzemelésén kívül. Attól tartott,
hogy a legkisebb empatikus gesztustól is összeomlana, és az
alvófülkéjében kötne ki, elhúzott függöny mögött, a kezét
bámulva, Devit látva maga előtt a fehér szkafanderében, amint
egyre kisebb lesz, végül eltűnik. Thebes vetette fel, hogy
tartsanak ebédszünetet.
Sully végignézte, ahogy kiúszik előtte az ajtón. Most először
vette észre, hogy a férfi válla még súlytalanságban is mintha
megrogyna. Thebes félig üres benyomást keltett, mint egy már
majdnem elhasznált fogkrémes tubus, és Sully ráébredt, hogy a
legénység többi tagjára nem is gondolt. Ez nemcsak az ő
tragédiája volt, hanem mindnyájuké. Mindnyájan végignézték,
ahogy Devi elúszik; lehet, hogy csak Sully volt ott személyesen,
de a többiek is látták a sisakkameráján át. Ugyanaz a pillanat
játszódott le újra és újra mindnyájuk fejében, nem csak az
övében. Emlékeztetnie kellett magát arra, hogy nincs egyedül.
Thebes után indult, és amikor beért a Kis Földre, megérezte
testének a súlyát.