Lily Brooks-Dalton - Az ejfeli egbolt

ellenőrizte, hogy rendesen üzemelnek-e, és mindent lementett a
merevlemezre. Az űrséta célja beteljesült – legalább kaptak is
valamit a semmi helyett a veszteségükért cserébe. Sully arra
gondolt, ahogy Devi az eszméletéért küzdött. Ahogy azt mondta,
már késő. Érezte a saját szorítását az antenna karján, látta a
barátnője vizorának a tükröződését. Ismét eltöltötte a
tehetetlenség, ahogy az antennába kapaszkodva végignézte
Devi halálát; képtelen volt megmozdulni, megjavítani a tőle alig
pár centire bekövetkezett végzetes hibát. És elgondolkozott
azon, már nem először, hogy Devi miért nem vette észre
korábban – hogy látta-e, ahogy csökken az oxigénszint a
szkafanderében, tudott-e a problémáról, szándékosan hallgatta-
e el. Ez soha nem fog kiderülni.
Visszafordult a zúgó hangszórók és a reszkető jel felé. Még
mindig akadt dolguk, és neki is látott, egyik géptől a másikhoz
ment, ellenőrizte az erősséget, a beállításokkal vacakolt. A jelek
kicsit tisztábbá váltak, a zúgás elhalkult. Mire a nap végére
értek, ő és Thebes újrakalibrálták a kommunikációs rendszert,
amennyire tudták. A vétel a lehető legjobb volt. Ha bárki
megpróbálta volna hívni őket otthonról, meghallották volna.
Sully azután is ottmaradt, hogy Thebes elment. Érezte a...
nem a kapcsolat volt erre a legjobb kifejezés, mert semmihez
nem kapcsolódott, de kevésbé érezte magát egyedül. Ő megtette,
ami tőle telt, leterítette az elektromágneses vörös szőnyeget. Ha
senki nem használja ki, ha a hívásuk válasz nélkül marad ennyi
idő, munka és áldozat után, az innentől nem az ő hibája. Ő
minden tőle telhetőt megtett. Most nekik kell minden tőlük
telhetőt megtenni. Ő átjutott a veszteség és elszigeteltség