Lily Brooks-Dalton - Az ejfeli egbolt

káoszán egy békésebb állapotba – egy olyanba, amelyben a
Küldetésirányítás jele már megindult feléjük, ahol készen állt
mindarra, ami következik.
Későre járt, mire visszatért a Kis Földre. Talt a megszokott
helyén találta, hüvelykujjával egy játékkontrolleren, de egy
lényeges különbséggel: Ivanov is ott ült mellette egy másik
szerkentyűvel. Még soha nem látta őket együtt játszani. Ivanov
hátrafésülte szőke haját a homlokából, piros arca ragyogott a
versenyszellemtől, vonásainak jeges merevsége barátságosabbá
olvadt. Talt szinte szétvetette az izgalom, barna szeme tágra
nyílt, fogát kivicsorította a képernyőre, sűrű, fekete szakálla
még a szokásosnál is bozontosabbnak tűnt, mintha a
szőrhagymái is reagálnának az eleven ellenfél jelenlétére, akit
annyira le akart győzni. A két férfi fel sem nézett, belemerültek
a játékba. Sully továbbment a hosszú konyhaasztalhoz. Harper
és Thebes egymással szemben ültek, pókereztek, Thebes
csavarjait és anyáit használva tétként. Sully leült Thebes mellé,
onnan nézte őket.
– Thebes azt mondta, hogy minden üzemképes – szólalt meg
Harper, miközben lerakott egy fullt. Thebes felszisszent, és
ledobta a lapjait.
Sully bólintott.
– Visszatértünk. De nincs sok hír.
–  Neked is osszak? – kérdezte Thebes, miközben elegáns,
hosszú ujjaival megkeverte a lapokat.
– Nem, kösz – felelte Sully. – Inkább csak nézlek titeket.
–  Most már bármelyik nap meglovagolhatjuk a marsi
gravitációt – jegyezte meg Thebes, miközben Harper emelt. –