gyermek jelenléte és némasága miatt érzett ingerültsége végül
elhalványult. Gyökeret vert benne a csodálat magva, és
Augustine elengedte a megválaszolatlan kérdéseit. Miközben a
hosszú éjszaka betakarta a hegycsúcsokat, az maradt az
egyetlen lényeges kérdés, amit a lány feltett: hogy meddig tart
ez a sötétség.
– MIT SZÓLNÁL, HA AZT MONDANÁM, hogy az a csillag igazából egy
bolygó? – kérdezte tőle egyszer az anyja, miközben felmutatott
az égboltra. – Elhinnéd?
Augustine lelkesen rávágta, hogy igen, igen, elhinné, mire az
anyja azt felelte, hogy jó fiú, okos fiú, mert az a ragyogó fehér
pötty közvetlenül a házak teteje felett a Jupiter.
Kiskorában imádta az asszonyt – még mielőtt megértette
volna, miért különbözik annyira a többi anyukától az
utcájukban. Az anyja lelkesedése magával sodorta, a
szomorúsága lesújtotta; olyan lázas odaadással követte a
hangulatait, mint egy hű kutya. Ha lehunyta a szemét, maga
előtt látta szürke tincsekkel csíkozott, kócos, barna haját, tükör
nélkül, rosszul felkent, borvörös rúzsát, a lenyűgöző ragyogást a
szemében, miközben a legfényesebb csillagra mutatott
michigani szomszédságuk felett.
Ha az a jó és okos fiú ezen a barátságtalan vidéken találta
volna magát, egy öreg, ismeretlen gondviselőt leszámítva
teljesen egyedül, talán sírni, kiabálni vagy toporzékolni kezd.
Augustine soha nem volt különösebben bátor gyermek. Lehet,
hogy kísérletet tett volna a szökésre: összegyűjtve némi