TIZENÖT

SOK IDŐT TÖLTÖTTEK A CSÓNAKBAN, odakint a Hazen-tavon.
Augustine kievezett, és amikor félúton jártak a sziget felé,
felváltva dobálták be a horgot. Soha nem kellett sokáig várniuk:
a tóban nyüzsögtek a szaiblingok, amik bármire ráharaptak, és
a kis narancssárga csali nagyon vonzónak bizonyult. Kifogtak
egyet – néha kettőt, ha az első túl kicsi volt –, kivéreztették,
utána kieveztek, és kibelezték a parton. Iris egyre ügyesebben
dobta be a horgot, sőt, a véresebb részekbe is belejött, a
gerinchúr elvágásába meg a belek eltávolításába – nem volt
hajlandó Augustine-ra hagyni a hal megtisztítását.
Az apró vadvirágok sűrű, színes szőnyeggel borították be a
tundrát. Ahogy megjelentek a színek a friss füvön és a barna
földön, ők ketten egyre messzebbre merészkedtek a tábortól,
hogy felfedezzék a nyár szépségeit. A környező hegyek tele
voltak lemmingekkel, sarki nyulakkal és madarakkal. A
pézsmatulkok meg a karibuk a tundrán maradtak, és úgy
eszegették az apró, ritkás növényzetet, mintha előétel lenne egy
puccos koktélpartin. Az egyik ilyen kirándulás során Augie
megpihent egy sziklán, miközben Iris előresietett. Egy karibu
odament, óvatosan leharapott egy mocsári kőtörőfüvet, amit
Augustine éppen megcsodált, majd elballagott újabb
ínyencségeket keresni. Augustine látta a forgót a homloka
közepén, hallotta a fogai koccanását, érezte leheletének sűrű,
állott szagát. Még soha nem volt ilyen közel egy vadállathoz,