Lily Brooks-Dalton - Az ejfeli egbolt

legalábbis elevenhez. Hatalmas volt, óriási szarvai a férfi fölé
tornyosultak, és szinte eltűntek az égben, mint egy fa ágai.
Augustine-nak ismét eszébe jutott a rádiós kunyhó. Még
mindig nem ment be oda, és ahogy telt az idő, felmerült benne a
kérdés, hogy vajon miért. Mit akar elkerülni? Kíváncsi volt,
milyen berendezések vannak benne, mit hallhat, vagy nem
hallhat, de minden egyéb olyan kellemes volt, hogy ez elnyomta
az érdeklődését. Nem akarta felkavarni az életük nyugalmát a
tó mellett. Nem tudta, mit fog találni, lesz-e valami, vagy semmi,
és nem sietett kockára tenni frissen meglelt boldogságukat.
Kivételesen örült a tudatlanságnak. Ugyanakkor... nem maga
miatt keresett más hangokat. Már nem a saját boldogsága volt
számára a legfontosabb.
Amikor megérkeztek, azzal bolondította magát, hogy
javulásnak indult az egészsége – a tó nyugalma, relatív melege,
a szél enyhesége miatt erősebbnek érezte magát. De ahogy telt
az idő, rádöbbent, hogy a napjai éppen olyan végesek, mint
eddig. A kényelem nem jelent javulást. Errefelé könnyebb volt
az élet, de ő tovább öregedett. A hosszú éjszaka ismét vissza fog
térni, és amikor ez bekövetkezik, a hőmérséklet lezuhan, az
ízületei pedig pont úgy fognak sajogni, mint korábban. A szíve
valamivel lassabban ver majd, az agya nem forog olyan
gyorsan. A sarki éjszaka egy örökkévalóságnak fog tűnni.
Egyszerre tartott tőle és reménykedett benne, hogy ez az év lesz
az utolsó az életéből. Már öreg – a vadvirágok és az enyhe
szellők nem fogják megfiatalítani. Felnézett a domboldalra, ahol
Iris éppen lefelé szaladt, egyik kőről a másikra ugrálva, mint
egy hegyi kecske.