– Milyen volt a kilátás? – kérdezte tőle. A kislány válasz
helyett átnyújtott neki egy csokor havasi magcsákót, olyan kis,
fehér virágot sárga porzókkal a közepén. Néhánynak már
hullott a szirma, néhány még mindig bimbós volt. Augustine
felnevetett. – Ezek olyanok, mint én? – bökte meg az egyik
hervadt fejet, mire Iris bólintott a legmeggyőzőbb műkomoly
arcával. – Hát, rosszabb is lehetne – jegyezte meg Augustine,
miközben lecsippentette az egyik hervadt virágot, és a
gomblyukába tűzte. Iris helyeslően elmosolyodott, majd
folytatta útját lefelé. Augie a sziklára támaszkodva
feltápászkodott, véletlenül összenyomva a virágokat a kövön.
Miközben azt nézte, ahogy Iris visszafelé indul a táborhoz,
kezébe vette a viharvert csokrot, és követte. Eljött az idő.
A KÁVÉJÁVAL A KEZÉBEN KIBALLAGOTT a kavicsos fennsíkra, és
megpróbálta lenyomni a kunyhó kilincsét. Az makacskodott,
úgyhogy lerakta a bögréjét a földre, és nekivetette a vállát az
ajtónak. Odabent pont azt találta, amire számított: egy jól
felszerelt bázisállomást több kupac rádióalkatrésszel,
különböző vevőkkel a különböző frekvenciákhoz, két
fejhallgatóval, hangszórókkal, egy talpas mikrofonnal és egy
karcsú generátorral a sarokban, csak a kezelőre várva. Az
obszervatóriummal az volt a baj, hogy kizárólag műholdas
kommunikációra támaszkodott – a rádiót egyedül a helyi
üzenetekhez használták –, de itt eleve rádiós frekvenciákra
terveztek. Augie észrevett egy magányos műholdas telefont az
asztalon, mellette néhány adóvevővel.