Lily Brooks-Dalton - Az ejfeli egbolt

Beindította a generátort, pár percig hagyta futni, mielőtt
ellenőrizte, hogy a berendezések csatlakoztatva vannak-e az
áramforráshoz, majd sorban bekapcsolgatott mindent.
Narancssárga és zöld kijelzők keltek életre. A hangszórókból
mély, egyenletes fehérzaj áradt, mintha méhkas zümmögne a
belsejükben. Az asztal alá betuszkoltak némi túlélőkészletet –
palackozott vizet, élelmet, két hálózsákot –, és Augustine rájött,
hogy mivel ez a legstabilabb épület a táborban, valószínűleg
menedékként is szolgált vészhelyzet esetére. A három sátor
bírta ugyan a sarki teleket, de nem voltak elpusztíthatatlanok. A
sarkvidék egyáltalán nem bánt kesztyűs kézzel a lakóival.
Augustine némi vacakolás után bedugta a fejhallgatót,
felvette, aztán nekiállt keresgélni a frekvenciákon. Már megint
itt tartunk, gondolta. De ez más volt, mint az
obszervatóriumban: a kinti antenna lehetővé tette, hogy
messzebbre elérjen a hangja és a füle, mint a Barbeau-ban
bármikor. Elismerően végighúzta a kezét az egyik adóvevőn,
hüvelykujjával letörölte a port élénkzöld kijelzőjéről.
Bekapcsolta a mikrofont, az állához húzta, majd kiválasztott egy
amatőr hullámsávot, és közvetíteni kezdte, hogy CQ, CQ, CQ,
rendületlenül. Semmi – de persze nem is számított válaszra.
Folytatta az adást, a VHF-ről az UHF-re térve át, majd le, a HF-
re, utána vissza az elejére. Végül Iris is megjelent az ajtóban,
amit nyitva hagyott, hogy beengedje a nyári levegőt. A lány
feléje nyújtotta a horgászbotot. Augie ránézett, majd vissza a
berendezésre, utána ismét a lányra.
–  Egyetértek, remek ötlet – mondta. – A csónaknál
találkozunk.