Lily Brooks-Dalton - Az ejfeli egbolt

felszerelést, elmasírozik a kopár messzeségbe, hazafelé, hogy
aztán pár óra múlva visszatérjen. És ha a kis Augie-nak azt
mondták volna, hogy nincs már meg az otthona, ahova
hazamehetne, sem az anyja, aki megnyugtatná, és senki más
nem maradt számára a világon, akkor vajon mit tesz?
Augustine alaposan végigmérte ifjú társát. Mostanra,
öregkorára az emlékek csapdájába esett. Korábban soha nem
gondolkozott a múltról, de a tundra valahogy mindent felidézett
benne – olyan élményeket is, amelyekről azt hitte, már rég
maga mögött hagyta őket. Trópusi obszervatóriumok jutottak
eszébe, ahol korábban dolgozott, nők, akiket a karjában tartott,
publikációk, amelyeket ő írt, az általa tartott beszédek. Volt idő,
amikor az egyetemi előadásai több száz embert odavonzottak.
Utánuk mindig várta a rajongói csoportja, hogy autogramot
kérjenek tőle – az ő autogramját! Kísértették a sikerei, a szex, a
diadalok és a felfedezések, azok a dolgok, amelyek akkoriban
olyan jelentőségteljesnek tűntek. De ezek már egyáltalán nem
számítottak. Az obszervatóriumon túli világ csendes volt, és
üres. A nők valószínűleg meghaltak, a publikációk hamuvá
égtek, az előadótermek és obszervatóriumok összeomlottak.
Augustine mindig úgy képzelte, a felfedezéseit akkor is
egyetemeken fogják tanítani, amikor ő már nem lesz, és még
meg sem született kutatók nemzedékei írnak majd róluk. Azt
hitte, hogy amit maga után hagy, az évszázadokig fennmarad.
Ebből a szempontból önnön halandósága lényegtelennek tűnt.
Felmerült benne a kérdés, hogy Iris vajon szokott-e a korábbi
életére gondolni. Hogy hiányzik-e neki. Egyáltalán felfogta-e,
hogy végleg eltűnt. Egy otthon, valahol, talán egy fivér vagy