TIZENHAT

MÁR MAGUK MÖGÖTT HAGYTÁK a Marsot, és a Föld halványkék
pontja napról napra egyre nagyobb lett. Szabad pillanataikat
újabban a kupolában töltötték, azt figyelve, ahogy az
atmoszféra színe közelebbről egyre élénkebbé válik – mindenki,
Sullyt leszámítva. Ő hosszú órákat húzott le a kommunikációs
fülkében, megosztva az idejét a jupiteri szondák nyomon
követése és a földi jelek keresése között. Alig állt szóba a
többiekkel. Általában korán lelépett a centrifugából, amint
beköszöntött a mesterséges pirkadat, és későn tért vissza,
amikor a többiek már visszavonultak. Semmit nem hallott, még
csak egy kósza kábeltévéjelet vagy egy top 40-es listát sem, de
azért kitartott. Minél közelebb értek, annál nagyobb volt az
esélye, hogy az antenna elkap valamit. A katasztrófák idején az
amatőr rádiósok adták körbe elsőként a híreket; biztos akad
valami csevegés, gondolta. Csak így lehet. Még mindig nem állt
rendelkezésükre semmilyen teória, semmilyen értelmes
magyarázat a csendre. De ezt fokozatosan elfogadták.
Már olyan közel jártak, hogy a kis kék bolygójuk körül
keringő holdat is látták, amikor Sully elveszítette az Io
szondájának a jelét. Ez várható volt – a Jupiterhez legközelebbi
holdon embertelen körülmények uralkodtak, és a szonda már
így is túlélte várható élettartamát –, ennek ellenére
elszomorította a csend. Nagyon kevés jel érkezett odakintről, ha
ezek közül is eltűnt valamelyik – előbb a Voyageré, most meg ez
–, még elveszettebbnek érezte magát. Nagyon kevés